Emlékeztek még?
Amikor azt gondoltuk, rosszabb már nem lehet... Átvertek és arcon köptek bennünket, mi pedig azt éreztük legbelül, hogy valamit tenni kell. Nem egy önjelölt szónok hívott össze bennünket hatalmas médiahadjárattal megtámogatva, hanem saját lelkiismeretünkre hallgatva elindultunk, és SMS-ben értesítettük a barátainkat, hogy tartsanak velünk - mégis rengetegen voltunk, megtöltöttük a teret. Nem törni-zúzni és üvöltözni mentünk, de a hangunk messze elhallatszott. Nem molotov-koktélt és utcakövet vittünk, és nem is vekkert, hanem a szívünket, családunkat, gyermekeinket. Sokat dolgoztunk, de munka után odamentünk hogy együtt lehessünk. Nem ismertük egymást, mégis, amikor egymásra néztünk, tudtuk: mi mindannyian összetartozunk, biztonságban, együtt vagyunk a bajban - egy igazi nemzet voltunk néhány nap erejéig.
A baj azóta nagyobb, mint valaha. Csődbe vitték hazánkat és cserben hagytak minket. Akkor azt mondtuk, biztos nincs lejjebb - most szívesen visszakapaszkodnánk legalább arra a szintre. Mi pedig, akik akkor ott voltunk együtt, most szanaszét szóródva éljük tovább hétköznapjainkat, mint ha minden a legnagyobb rendben volna. Barátaim, akik akkor ott voltatok - most merre vagytok? Az én lelkiismeretem azt súgja, hogy ismét össze kell fognunk, mert másra nem számíthatunk, csak saját magunkra. És meg kell mutatnunk: nem törődtünk bele!